
Van egy hely, ahova bármikor szívesen megyek. Ott nyugszik meg a lelkem, ott lelek békére és ott érzem magam a legjobban e világon. Ha valaha nagy baj fog érni, vagy komoly döntést kell hoznom, biztosan oda vonulok majd el, gondolkodni. Számomra ez a világ közepe, a hegyek, a fenyők között. A szűk völgyben, ahol zúg a patak és a jéghideg víz sodrása képes a gondjaimat is magával vinni…Olyan, mint
Fűszeres Eszter házikója,
csak erre már nem kell várni, mert áll a
faház, és bármikor mehetek. Múlt héten itt töltöttem pár napot és úgy érzem, hónapokra feltöltődtem.

A táj gyönyörű. Meseszép télen, a hatalmas hóban és csikorgó hidegben, tavasszal, mikor a bokrok virágot bontanak. Nyáron, mikor a városban megáll a levegő a melegtől, ott kellemes a meleg, friss a hajnal. De ősszel a legszebb, mikor a domboldal ezerféle rozsda árnyalatban pompázik és a kandallóban esténként pattog a tűz. Még akkor is szép, mikor zuhog az eső…
A közelben, egy dombon van egy esztena, három fiatal csobánnal, akik kétszáz juhot, negyven tejelő kecskét és vagy húsz tehenet fejnek naponta, majd nem éppen EU-konform körülmények között, azaz pontosan úgy mint 100 évvel ezelőtt készítik a sajtot, zsendicét, ordát.
Az aznapi ordából készült a palacsinta töltelék friss kaporral, zsendicét hoztam haza is, bálmosnak. A legszebb sajtot is hazahoztuk, tegnap begyúrtuk túrónak,
puliszkatölteléknek.
A világom közepe Szalárdon, a Sestinán van. Itt (is) játszódik Wass Albert „A funtineli boszorkány” regény. Itt van Wass Albert kedvenc forrása, ahol az író - a legenda szerint - mindig megpihent. Szombaton ittam belőle.